14. fejezet - Tökéletes terv

Kedves olvasók!

Nem is kezdek magyarázkodásba. Az előbb fejezetek folyamán is sokszor elrebegtem, hogy mennyire szégyellem magam és ezt mostanra sem változott. Igyekszem mindent rendbe tenni, összehangolni az írást, a tanulást és a többi dolgot, bármennyire is nehéz is. Jól vagyok, de annyit tudnotok kell, hogy a szünetben igyekszem a lehető legtöbbet kihozni magamból, de sok helyre hivatalos vagyok. Ígérem - és már tényleg görbüljek meg, ha nem így lesz - hogy jövő pénteken garantáltan lesz fejezet és onnantól sosem fogok késni. Nagy ígéret, de már csak Miattatok is meg fogom csinálni! Ez a fejezet picit hosszabb lett, mint a megszokottak, többet is dolgoztam vele. Nem terveztem a történetet egy akciófilmmé fordítani, lehet, hogy emiatt most úgy tűnik, hirtelen lett vége mindennek, hirtelen lett a happy end, de ez koránt sincs így. Vannak terveim, meglepetésekben nem lesz hiány, annyi biztos! A csatolt dalt szerző együttesre múlt héten találtam rá, miközben videókat kerestem és ez a daluk nagyon megtetszett. Tudom, hogy Ők Istenhez írnak szövegeket, mégis úgy éreztem, ez ide illik és teljes képet ad a fejezetnek. Szeretnék a nap folyamán új fejlécet feltenni, hogy ha már ennyit késtem legyen valami kis ajándék nektek. Valószínű, hogy a bejegyzések formája is változni fog, de remélem, ez nem fog eltántorítani titeket az olvasástól! Emellett régóta készülget a markomban egy meglepetés, ami egy bloggal kapcsolatos, de a többi legyen titok. Előre is élményekben, s persze pihenésben gazdag szünetet kívánok minden drága olvasómnak, köszönöm, hogy ennyit vártatok rám!

Love, Diana

- - - - - - - -

WORN

2013. június 11. - Grace Collins

Amit érzek az nem több puszta, kínzó fájdalomnál. A kezeim mázsás súlyúak, az oxigén egyre csak fogy a tüdőmben. Ha nem lenne nyitva a szemem, s nem dobogna iszonyatosan a szívem azt hinném, meghaltam. Két erős kötél fonódik a csuklóim köré, hátamat nekidöntöm a hideg széknek, ezzel kicsit kényelmesebb pozíciót felvéve. Bár semmi kényelmes sincs abban, hogy egy székben ülök és le vagyok kötözve, az isten háta mögött valahol. Beszédfoszlányokat hallok a másik helyiségből, valami tervről és buliról van szó.
Mit tegyek? Hiába ficánkolok és mozgok semmi esély sincs arra, hogy szabaduljak. Mivel érdemeltem ezt ki, most komolyan? Nem nyafogok, de annyi biztos, hogy erre rohadtul nem szolgáltam rá! A gondolatok csak úgy cikáznak a fejemben, ilyen-olyan megoldások után kutatva.

Hirtelen összerezzenek, amikor a jól ismert sebhelyes – akit mondjuk nevezzünk el Bobnak -, oldalán Brandonnal és számomra egy ismeretlen pasassal belép a hideg helyiségbe. Először csak bámulnak, majd Bob – istenem, ez egy idióta név – ide-oda kezd lépkedni, közben azzal a gyilkoló tekintetével méregetve. A történtek után abszolút nem tudok megijedni tőle, pedig tudom, hogy félnem kéne.

- Van egy tökéletes tervünk ma estére, amiben Te készségesen segíteni fogsz – legszívesebben válaszolnék valami frappánsat, tudatva, úgy sem fogok segíteni, de most csendben maradok. Felismerem a helyzet komolyságát. Tulajdonképpen kíváncsi vagyok erre a híres tervre. Valamiért úgy érzem, Justin is benne lesz, s köré fog épülni ez az egész. Lehet, hogy abba kéne hagynom a megérzéseim gyártását, mert a legtöbbje sajnos az elmúlt napokban bevált.

- Te most szépen velem jössz és beszélgetünk egy kicsit. Megkapod a feladatod – a kötél, ami a csuklómat dörzsölte elengedi a bőrömet. Megkönnyebbülve sóhajtok, s állok fel lassan, remélve, hogy ezzel vége is a megpróbáltatásaimnak.
A kötél helyett most egy kéz kulcsolódik alkarom köré, erőszakosan rántva maga után. Követem Brandont, néha figyelnem kell, nehogy elessek, közben elemzem a terepet, hátha visszahoznak ide, és hátha tudok segítséget kérni. Bámulatos, az ember mennyit tanulhat ilyen-olyan bűnügyi sorozatokból.

Kicsit meglepett leszek, amikor a szőke fiú hazavisz. Ahogy belépek a lakásba a tegnapi nap emlékei ugranak be. Valahogy hideg lett számomra ez a lakás, ez a város és minden. Évekkel ezelőtt azért jöttem ide, hogy végre szerencsés lehessek és megtaláljam a számításaimat – még akkor is, ha csak a bulizás járt az agyamban. Azt hiszem, ez most egy remek lecke az élettől, ami azt mutatja, hogy nem kéne ilyen könnyen megbíznom másokban és talán tényleg komolyabb célok elé kéne néznem.

Furcsának tartom, hogy hazahoztak, éppen ezért elég óvatosan teszek meg minden egyes lépést. Valahogy jobbnak tűnik kifele bámulni az ablakon, mint Brandon szemeibe nézni. Úgy gondoltam, szépek a szemei, mindig is kék szemeket akartam én is, ám ez a tengerkék szempár most a haragon, dühön és erőszakosságon kívül mást nem mutat. A szem a lélek tükre – én mégis túl vak voltam, hogy észrevegyem, ki is Ő valójában.

- Ülj le – úgy teszek, ahogy utasít. Helyet foglalok a kanapén, nem sokkal később Ő is leül mellém, persze kellő távolságot tartva. Egyre kíváncsibb leszek erre a nagy tervre. – Gondolom emlékszel arra a helyre, ahova első nap vittelek. Ma este szépen elmegyünk oda, kiöltözünk és bulizunk egyet. A többi legyen titok, úgysem a Te gondod lesz elrendezni a dolgokat. Most pedig tekintsd ezt egy teljesen átlagos napnak. Azért azt ne felejtsd el, hogy figyellek! – néha nem tudsz kiismerni egy embert, bármennyi időt is töltesz vele. Tartogat meglepetéseket, elég nagyokat is.

Tényleg furcsa Brandon viselkedése. Elhiszem róla, hogy Ő is a banda része, de valahogy olyan, mintha ötven százalékban kényszerítenék Őt. Érzem rajta. Bámulatosan eltűnt a kemény fickó álcája amint ketten maradtunk. Félek egy kicsit, bizonytalan is vagyok, annyit viszont tudok, hogy nem fogok megbízni senkiben sem, hiába próbálják tenni a szépet. Az egész egy színjáték, a végén úgyis én fogok rácseszni. Mindenki mögött van egy történet, az élet érthetetlen események része. Viszont arra sosem számítottam, hogy valaha is lehetek majd ennyire zavart, mint az elmúlt napokban.

Az egész délelőttömet és délutánomat viszonylag kellemesen töltöm, eltekintve attól, hogy Brandon minden egyes mozdulatomat lesi és ha tehetné még mosdóba is elkísérne. Miután jól teletömöm a hasam, elmosom az evőeszközöket, aztán Brandon utasítására öltözni kezdek. Van egy-két szabad percem – sikeresen elérem, hogy kint várjon.

Félelmetes a tudat, hogy minden mozdulatomat figyeli valaki. Fáradtan ülök le a hálószoba ágyának szélére, fejemet kezeimbe temetem. Hiába vagyok erős, amire ismét képes vagyok felállni már könnyek százai áztatják az arcomat, ez a sírás öltözés közben sem csillapodik. Azt a fekete, pánt nélküli ruhát veszem fel, ami rajtam volt azon az estén, amikor a lavina elindult. Minta újraélném az akkor történteket, kicsit sokkal nagyobb tapasztalattal, s több gonddal, történéssel a hátam mögött. Belebújok a ruhához illó magassarkúba, aztán a fürdőszoba felé veszem az irányt. A vizes kis vattadarabbal letörlöm az elkenődött sminket, bár az orromon és a tekintetemen így is látszik, hogy sírtam.

Már Brandon is indulásra készen van, a gonosz mosolya is bekopogott már és büszkén foglalt helyet. Akadálya nincs az indulásunknak. A déjà vu különleges belső bizsergésén kívül semmit sem érzek. A szórakozóhely felé tett úton az autó ablakából bámulok ki. Nézem az esőt, a várost, az ujjaimmal kis alakokat rajzolok a párás felületre.
Sok-sok autó, ennél is több várakozó ember fogad minket. Hátul állunk meg, a szőke fiú segítségével bejutunk a hátsó ajtón. Én ide-oda kapkodom a fejem, várva a nagy tervre.

A szoba. A fehér bőr kanapék, a társaság. Ugyanaz, mint volt. Ugyanúgy nézek ki, ám mást érzek. Mint azelőtt, most is a nyakláncomban találok menedéket. Mi lehet most Justinnal? Vajon keres engem? Aggódik értem?

Azt hiszem teljesen elveszett vagyok – aztán találkozok egy ismerős arccal. Az állapotom továbbra sem békés, de picikét nyugodtabb leszek. Helyet foglalok az ismerős alak mellett, közben teljesen közömbös maradok, a lehető legkevesebb érzelmet mutatva. Igyekszem a padlót bámulni, egy idő után azonban nem tudom visszatartani magam.

- Mit csinálsz itt? – fordulok a rapper felé. Először nem válaszol, felteszi a fekete lencsés szemüvegét. Jobban szemügyre veszem a nyakában lógó aranyláncot, a mintás pólóját és az ehhez társuló mintás nadrágot is. Már tudom, Justin miért öltözködik borzalmasan: a barátai is pontosan ilyenek. Na jó, ez kicsit sem az ilyesfajta megjegyzéseket helye.
- Az legyen titok – suttogja a fülembe.
- Ne kezd Te is, Twist. Elegem van a titkokból. Egy időre elég jutott belőlük. Avass be – suttogok vissza neki.
- Tegyél úgy, mintha perverz megjegyzéseket tennék neked, különben lebukunk – bevallom, elég gyatra ötlet ez. Azért sejtelmesen elmosolyodom, sőt, még a szám elé is kapom a kezem ezután a kijelentése után. Komolyan elkezdem azt színlelni, mintha valami nagyon szexualitással fűtött mondatot halottam volna? Hát én tényleg nem vagyok normális! – Segíteni fogok neked, cserébe viszont azt kell tenned egész este, amit mondok – mielőtt bármit reagálhatok azzal el is fordul tőlem. Kezét a magasba emeli, mintha az ég felé nyújtózva, ezzel a pincérfiú máris a kis társaság mellett terem – Öt tequilát kérek!

A többiek buzgón folytatják tovább a beszélgetést. Én egyedül maradok. Először az éppen csak beszűrődő zenét próbálom felismerni, majd kudarcot vallok. Amint megérkezik az ital visszafordulok a társaság fele. A kör alakban elhelyezkedő kanapék előtt van egy kisebb asztal, amire aztán lekerül a tálca, rajta az öt kis pohárnyi alkohollal, a citrommal és a sóval karöltve. Habozok egy picikét, viszont kénytelen vagyok a többieket követni. A citrommal megnedvesítem a kézfejem, rászórok egy csipetnyi sót. Undorítónak tűnik, s mikor elsőre próbálod az is, de sokadszorra már a só lenyalása sem riaszt vissza. Megfogom a poharat és mintha víz lenne úgy öntöm fel a mexikói italt. Kezdek picit felszabadulni, a hangulatom továbbra sem a legfényesebb, de aztán egymás után csúsznak a különböző italok. Nem szédülök, nem vagyok részeg.

Jóval a buli kezdete után Twist felajánlja, hogy menjünk le táncolni. Ahogy kilépünk a nyugodt, elzárt részlegből egyszerre felismerem Avicii You Make Me dalát. Erősen kezdem szorítani a rapper alkarját, nehogy elvesszek közben a tömegben. Mikor leérünk Ő egyszerre táncolni kezd. Nagy levegőt veszek. Rászedem magam arra, hogy valami tánc félét én is összehozzak. A percek lelassulnak, csak a ritmusra koncentrálok. Dalok tömkelegei követik egymást. Táncolok. Táncolok, mintha semmi sem érdekelve, belül mégis tudom, hogy az életem is múlhat ezen az estén. Talán nem kéne annyira izgulnom emiatt a terv miatt, hagynom kéne, hogy az érintettek cselekedjenek. A Sorsot lehetetlen megváltoztatni, mindannyian egy felsőbb erő karjaiban vagyunk. Ha meg kell történnie, hát történjen! Ha ezzel elvesztek mindent, akkor ennyi volt, vége! Előbb-utóbb a dolgok rendeződnek, akármilyen úton is kell az életemnek folytatódnia.

Felcsendül a Love Me Again, ekkor Lil közel húz magához. Egyik kézfejét a derekamon támasztja meg, közben olyan pózt veszünk fel, mint amit lassúzáskor szokás.

- Figyelj rám – a hideg végigfut a hátamon érezve leheletét a bőrömön. Megrázkódom egy picikét, hatalmasra tágult szemekkel várom mi fog történni – Ha azt mondom „Most!” megfogom a kezem és elindulunk. Fontos, hogy erősen szoríts. Ne kérdezősködj, csak kövess. A lényeg, hogy minél hamarabb kiérjünk innen. Értve vagyok?

- Teljes mértékben! – aprócska önbizalmat kapok. Érzem, hogy Chrisnek rendes szándékai vannak. Ő nem hűvös és számító, mint Brandon, valahogy egyáltalán nem tükrözi annak a bandának a képét. Bízom benne. Tudom, hogy Bieber is bízna benne.

Az este további részében félig riasztott állapotban van az agyam várva arra az egyetlen szóra, ami véget vethet ennek. Borzalmasan meleg van, kezdek kifáradni – viszont muszáj Twist mellett maradnom végig, mert bármikor eljöhet a megfelelő időpont és akkor sietni kell. Igyekezhetne már, kezd elegem lenni!

Amikor a legkevésbé számítok rá, elhangzik a „Most!” kiáltás. Alig hallom meg a zenétől, de amint felfogom, mit hallottam teljes erőmből szorítani kezdem a kezét és mintha ezzel átadnám neki az életem követem Őt.

Sötét van. A fények néha-néha megvilágítanak egy arcot. Olyan, mintha kilométereket küzdenénk a tömegben.

A nagy hangzavar hirtelen átvált tompa zajjá. A rengeteg fényt felváltja az utca sötétsége. Az esőcseppek kopogása felülemelkedik.

Megállunk. A kéz, amibe kapaszkodtam lassan eltűnik, az alak marad. Egyfolytában óráját nézegeti, vagy éppen idegesen kopog a telefonja képernyőjén. Sajnálom szegény IPhone-t, a képernyője lassan a betörés határán van.

- Hol van már basszus? – a képernyő bántalmazása után az a szint következik, amelyen az ide-oda lépkedés a fő attrakció. Eléggé érdekes eme állapotban látni a mindig magabiztos, mindig fess és nagyképű srácot. Neki is vannak érzései – mindössze jól álcázza őket.

Egy autó. Karjaimat testem elé helyezem védekezésképpen. A lámpa, az autó, a helyzet lassan a sírás határára taszít. Hát ez szép! Tényleg ezért jöttünk ki? Hogy sokadszorra is megismétlődjön egyetlen nyomorult pillanat? Hogy ismét betuszkoljanak abba az autóba? Mert amikor betuszkoltak, amikor alig éreztem valamit, alig érzékeltem a körülöttem lévő világot valami változott bennem. Eddig nyitott voltam, most viszont úgy érzem, nem bízhatok senkiben. Annyira Los Angelesbe vágytam kiskorom óta, jelenleg viszont eltűnnék a Föld színéről.

A lábaim a földbe gyökereznek, jéggé fagyok. Twist még a fekete jármű ajtaját is kinyitja nekem – udvariassága addig a pontig tart, amíg be nem lök az ülésre. Amire feleszmélek eltűnik a klub ajtajának sötétjében. Filmbe illő jelenet. Tulajdonképpen ez az egész egy rossz horrorba illene. Vagy egy komédiába.

Villámgyorsan fordulok a másik oldalra. A sötétben keveset látok, ezt az arcot viszont bárhol felismerném. Ahogy a mogyoróbarna szemei az utat pásztázzák, a hosszú szempilláit, az állkapcsának erőteljes vonalát.

Egyetlen kis pillantást sem kapok tőle, ujjainkat összekulcsolja, s vezet tovább. A biztonság érzése fut át rajtam. Régóta ismeretlen számomra ez a kellemes melegség. Csak arra vágytam, hogy új életet kezdhessek, aztán pedig arra, hogy vége legyen ennek az egésznek.

Az élet minden csatája arra jó, hogy tanuljunk valamit belőle, még azokból is, amelyeket elveszítünk. Vesztettem, de talán eleget tanultam, hogy tudjam, nem bízhatok meg mindenkiben. Annyira gyerekes voltam, azt hittem, az életnek más értelme nincs a bulizáson, az iváson és a drogozáson kívül. Azt hangoztattam, tettettem, mennyire erős vagyok amikor kicsit sem voltam az. Most is össze-vissza beszélek. Egyszerűen bennem akadtak a szavak. Vége van?

Egy hatalmas ház előtt állunk meg. Sokkal nagyobb, mint a Bieber rezidencia. Amint Justin kiszáll és bemegy lejjebb csúszok az ülésben. Eleresztek pár könnycseppet, keserű könnycseppeket. Mindenkinek kell valaki, aki megnyugtat, aki mosolyra fakaszt, aki hallgat rád anélkül, hogy ítélkezne. Annyira ismeretlennek találom saját magamat. Sosem voltam szerelmes, ezért is vagyok ennyire zavarodott. Annyi biztos, hogy miután megölelgettem Justint ki fogom Őt faggatni, hogy végre összeálljon a sok szétesett darabka.

- Hova megyünk? – egy nagy táska és egy bőrönd kerül a csomagtartóba, egy kisebb táska pedig az én kezembe.
- Messze. Kértem egy kis szünetet a menedzseremtől, Scootertől.

- Tudod, emberfüggő, kinek mi a messze.

- Stratford neked elég messze van? – leesik az állam hallva a kis város nevét, ahol felnőttem. Stratford? Anya, apa, Pattie és a jól ismert otthoni környezet? Erre lenne most szükségem? Nem kételkedem Justinban, mert tudom, hogy ismer. Mégis sikerült meglepnie.
- Köszönöm.
- Mit köszönsz?

- Hogy itt vagy velem. – mosolyodom el szégyenlősen – Szeretlek.
- Én is szeretlek Gracie. Most már minden rendben lesz – húz közel magához, majd csókol meg.

Ebben a csókban inkább van szeretet és tisztelet, mint vágy. Ebből a csókból mindkettőnk részéről a kölcsönös szeretet érezhető. Minden rendben lesz. Ha Stratfordig kell mennem, ha ezt a lehetőséget kaptam, akkor is minden rendben lesz. Erősebb vagyok, mint voltam és szerencsére Justin tökéletes terve is bevált. Most már az ’én’ helyett a ’mi’ kerül előtérbe. Még ha ostoba, nyálas idézetek is jutnak eszembe, s úgy beszélek, mint egy tízéves, rózsaszín ködtől nem látó kislány, akkor is így érzek.

Végre nem vagyok egyedül, de a legjobb, hogy olyasvalaki mellett vagyok, aki tényleg megbecsül.